Interjú Zahola Tamás mesteroktatóval, aki szakmai példakép kategóriában, a legtöbb voksot kapta a HÖOK által kezdeményezett, Év Oktatója 2025 szavazáson.

„Kérdezz bátran! Nyugi, a többiek se tudják, csak nem merik megkérdezni.” Ez a mottó tükrözi a leginkább  Zahola Tamás tanári hitvallását.

A Nehézipari Műszaki Egyetem Kohó- és Fémipari Főiskolai Karán véletlenszerűen választott műszaki tanári szakból hivatás, majd szenvedély lett. Egy olyan oktató portréja rajzolódik ki, aki mindig tanulni és tanítani akar – úgy, hogy közben a hallgató fejével is tud gondolkodni. Olyan tanár, aki nem felejtette el, milyen elakadni, kérdezni, majd rájönni a megoldásra.

(Fotó: Educatio+ Konferencia - HÖOK) 

Több mint három évtizede tanít a Dunaújvárosi Egyetemen. Mi az, ami még most is, nap mint nap inspirálja, illetve Ön szerint az elmúlt években, miben változtak a hallgatók?

A legfőbb inspiráció, hogy fiatalok között lehetek, akikkel olyan kérdésekről beszélhetek, amelyek engem is foglalkoztatnak. Abban, hogy őket ugyanúgy foglalkoztatják ezek a felvetések, már nem vagyok biztos. Ugyanakkor kihívásként tekintek arra, hogy felkeltsem az érdeklődésüket a tananyag iránt.

Hogy mi változott meg a hallgatókban? Alapvetően semmi. A körülmények persze mások, mások az eszközök (digitalizáció, telefon, számítógép, mesterséges intelligencia), mások a külsőségek, de fiatalnak lenni, ma is ugyanolyan, mint régen. Ugyanazok a kérdések foglalkoztatják őket most is, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Szerelem, barátság, szórakozás és messze-messze lemaradva a tanulás. És ez így van rendjén.  A levelezősök viszont máshogy működnek. A munka világából érkezve másként közelítik meg a tanulást, elhivatottabbak, könnyebben motiválhatók. Mindig nagy tiszteletet ébreszt bennem, hogy munka és család mellett vállalkoznak a felsőfokú tanulmányok jelentette kihívásokra. Azzal is tisztában vagyok, hogy a nappalisok között is sokan vannak olyanok, akik munka mellett végzik tanulmányaikat. Az elismerés nekik is kijár.

Sokat emlegeti, milyen meghatározó élmény volt, amikor rájött, hogy a tanulás örömöt ad – hogyan próbálja ezt az élményt átadni azoknak, akik eleinte félve közelítenek a műszaki tárgyakhoz?

Igyekszem a legapróbb részekre tagolni a tananyagot úgy, hogy a “falatok” ne legyenek túl nagyok. Ügyelek a logikus felépítésre, nem veszem magától értetődőnek az előzetes ismeretek meglétét, ha szükséges, néhány mondattal felelevenítem a más tantárgyakban tárgyalt tudnivalókat. Törekszem arra, hogy a hallgatók felismerjék a kapcsolódási pontokat a többi tantárggyal. Fontosnak tartom azt is, hogy egy-egy fejezet végén megmutassam, hogy mire fogjuk használni az éppen megtanultakat.

Tanárként folyamatosan emlékezteti magát arra, milyen volt diáknak lenni. Mi az, amit Ön szerint a legtöbb oktató túl gyorsan elfelejt, pedig nagyon is fontos lenne megőrizni?

Mindenki más pályát jár be, mindenkinek más élmények jutnak. Biztos vagyok benne, hogy a többiek sem felejtették el a diákkori élményeiket. Az azonban más kérdés, hogy az ő emlékeik mennyire egyezhetnek, a mai hallgatók élményeivel.

Azt mondja, a legjobb érzés, amikor látja a felismerést megcsillanni a diákok szemében. Mit tesz azért, hogy ezek a pillanatok minél gyakrabban megszülessenek?

Jó lenne tudni, hogy mi a titok. Egyelőre még nem jöttem rá a biztos módszerre, de ki tudja, lehet, hogy majd egyszer ez is eljön.

(Fotó: Educatio+ Konferencia - HÖOK)