Interjú Kocsó Edinával, aki az Év Oktatója 2025 elnevezésű, HÖOK által indított szavazáson, tanári-oktatói példakép kategóriában a legtöbb voksot kapta.

„Hiszem, hogy ha emberként elérhetetlen is, törekednünk kell a tökéletességre, miközben nevetve tanulunk a hibáinkból, egymástól és egymást segítve.”

Ez a gondolat foglalja össze a legjobban, Kocsó Edina oktatói hitvallását. A Dunaújvárosi Egyetem elhivatott oktatója, több pedagógusképzési program elindításában is részt vett. Különösen értékes szakmai élményként tekint arra a közös munkára, amelynek során létrejött a statisztika -online.hu digitális tananyaga – a magyar mellett angol nyelven is. Ez pedig az Udemy-n is sikeres lett.

Jelenleg doktori kutatásában a felsőoktatási lemorzsolódás okait vizsgálja. Oktatóként, mentorként és szakemberként is a következetesség, az empátia és a megoldásközpontúság vezérli.

Az alábbi beszélgetésben nemcsak szakmai tapasztalatairól, hanem gondolkodásmódjáról is mesél.

(Fotó: Educatio+ Konferencia - HÖOK) 

Azt vallja, hogy törekednünk kell a tökéletességre, még ha elérhetetlen is – mit jelent ez Önnek a hétköznapokban? Hol húzódik a határ a maximalizmus és az egészséges fejlődésvágy között?

Azt gondolom, ha igyekszünk úgy tevékenykedni, hogy ne csak összecsapjuk, ne csak kipipáljuk a feladatainkat, akkor azzal a “holnap” könnyebb és szebb lesz. Mindamellett, hogy tudjuk, nincs tökéletes. Emberek vagyunk, hibázunk. A hibákra pedig visszatekintünk, tanulunk és fejlődünk általuk. A tökéletesség elérhetetlen, de a lelkiismeretesség, az igényesség és az odafigyelés nap mint nap kézzelfogható lehet. Hétköznapi példaként: a mosógépbe sem csak bedobáljuk a ruhákat, hanem legalább szín szerint kiválogatjuk őket, kivesszük a zsebkendőket – és ha mégis benne marad egy, legközelebb már jobban figyelünk. Valahol itt húzódik számomra a határ a maximalizmus és az egészséges fejlődésvágy között.

Úgy látja, hogy a hibák lehetőségek a közös tanulásra – hogyan lehet ezt a szemléletet átadni a hallgatóknak? Milyen előnyei vannak ennek a szemléletnek, a későbbi fejlődésre nézve?

A hibát először is észre kell venni – ehhez pedig kritikus gondolkodásra van szükség, ami napjainkban talán fontosabb, mint valaha. A hibák – ha felismerjük őket, és nem félünk beszélni róluk – kapukat nyitnak a fejlődésre és a tanulásra. Oktatóként ezt a szemléletet elsősorban azzal tudom átadni, hogy én magam sem rejtem el a hibáimat: elmondom, ha valamit újragondoltam, vagy ha egy hallgatói visszajelzés alakított rajta. Az elektronikus kurzusaimba tudatosan építek be visszajelzési lehetőségeket, mégpedig úgy, hogy közben a hallgatók reflektív kultúrája is fejlődhessen. Ezzel azt üzenem: a tanulás nem egyenes vonal, hanem egy út, amelynek természetes részei a kitérők, elakadások, újrakezdések. A hallgatók gyakran felszabadulnak attól, ha látják, hogy nem a hibátlanság az elvárás, hanem az, hogy merjenek gondolkodni, kérdezni. A hibák közös megbeszélése és elemzése ráadásul fontos készségeket fejleszt: önreflexiót, problémamegoldást, együttműködést.

A digitális pedagógia sokak számára rideg fogalom. Ön viszont képes volt ezt személyessé és élővé tenni. Mi az a módszer vagy szemlélet, amit minden oktatónak átadna ebben a témában? 

Nem hiszem, hogy tudnék bárkinek kész receptet adni. Azt mondják a hozzáértők, hogy ne az eszközhasználat legyen a cél, hanem az eszközt igazítsuk a pedagógiai célhoz – ettől válik igazán emberivé. Nem hiányozhat belőle a figyelem, a kapcsolódás és a rugalmasság. Mindig emlékeznünk kell rá – tanulóként és oktatóként egyaránt –, hogy az eszközök másik „végén” is emberek vannak, a saját határaikkal. Nem mindenkinek magától értetődő eligazodni a digitális terekben – és ez az oktatókra is igaz. Idő és energia megtalálni, mi áll a rendelkezésünkre, és abból mi működik jól. Amit viszont fontosnak tartok: hogy legyen tér és szándék az egymás közötti tudásmegosztásra.

A felsőoktatási lemorzsolódás a doktori kutatásának központi témája. Ön szerint mi az az egy dolog, ami a legnagyobb hatással lehetne arra, hogy egy hallgató ne adja fel idő előtt az egyetemet?

Nagyon nehéz egyetlen tényezőt kiemelni, mert a felsőoktatási lemorzsolódás, mint jelenség meglehetősen összetett. Ha mégis mondanom kellene valamit, azt mondanám: a tudatosság. Tudatosság abban, hogy felmérjük a kapacitásainkat és valódi érdeklődésünket a képzés iránt – ehhez szánjunk időt a szak előzetes feltérképezésére. Fontos, hogy tudatosan osszuk be az időnket, tudjuk, hogy mi a célunk, mik a feladatok, mik a határidők. Tudatosan kapcsolódjunk „bajtársainkhoz”, tanuljunk meg együttműködni velük. De kapcsolódjunk tudatosan oktatóinkhoz és akár a Tanulmányi Hivatal munkatársaihoz is: merjünk kérdezni, segítséget kérni, de előtte tájékozódjunk is. Az egyetem nemcsak tanulás, hanem tudatos alkalmazkodás, felelős döntéshozatal és olykor a terv újragondolása is.

(Fotó: Educatio+ Konferencia - HÖOK)